1. évad 1. rész

- Bonnie! Ébresztő! El fogunk késni! - kiabált fel a bátyám.

- Már ébren vagyok, nem kell üvölteni! - szóltam vissza. Felvettem az iskolai egyenruhámat, és kiléptem a szobámból, egyenesen a nappaliba. Nathan már a bejárati ajtónál állt. Mázlista. Hogy miért? Mert neki nem kell egyenruhában járnia. Mondjuk már rég kijárta a gimit, és az egyetemet is. Ő lesz az

ÚJ iskolámban az ÚJ angoltanár. Szuper nem? Anyuék elküldtek vele LA-ből, hogy lássak egy kis világot. Hogy hova is küldtek el? Bradfordba. Hogy miért? Mert nem akartak rám figyelni. Nem is kellene rém figyelni, mert már 14 éves vagyok. Deee ez őket nem érdekli. Ergo én sem érdeklem őket. Ugye milyen jófej szüleim vannak?

- Tudom, hogy dühös vagy anyáékra, de nézd a jó oldalát! Legalább szabad leszel! Én csak a tanuásban foglak felügyelni, meg persze megmondom, hogy mikor mit kell majd csinálnod.... - még folytatta volna, ha nem nevetek fel.

- Igen, tényleg szabad leszek! - vágtam közbe.

- Legalább nevetsz! Amióta beköltöztünk, még csak nem is mosolyogtál. - szomorodott el, mire megöleltem.

- Annyira szeretlek! - mondtam a hasába.

- Én is téged! - válaszolt, miközben a már majdnem derékig érő, fekete hajamat simogatta. - De induljunk, mert elkésünk! - tolt el magától. Bezárta az ajtót, és sikeresen elindultunk a nem nagyon új kocsijával.

Az igazgatói előtt toporogtunk, már vagy öt perce kopogtunk, és még mindig semmi. Aztán hirtelen kinyílt az ajtó, és egy nagyából velem egyidős, fekete hajú, első ránézésre arab fiú lépett ki rajta, mögötte egy körülbelül 50 éves, szemüveges nővel.

- Malik, már az első nap! Csúcsot döntöttél! - nevettek, szerintem a haverjai.

- Maga az új angol tanár? - kérdezte Nathan-től a nénike.

- Igen. - bólintott határozottan a tesóm.

- Nagyszerű. Már vártam magukat. Rosalie Jordson - nyújtotta a ráncos kezét, szerencsére először a bátyámnak.

- Nathan Richardson. Ő pedig a hugom, Bonnie Richardson. - fogta meg a hátamat.

- Örvendek - eröltettem egy mosolyt magamra.

- Én is. Kezdjük is el, kérem foglaljanak helyet. Kezdjük a kisasszonnyal. - darálta a, szerintem előre betanult szövegét.

- Addig én kimennék. Nem akarok zavarni - szólalt meg Nathan, mire szúrós szemekkel néztem rá.

- Csak nyugodtan. Mikor született?

- 1993. november 15.

- Anyja neve?

- Anabelle Cox.

- Apja neve?

- Thomas Richardson.

- A lakcíme megvan, azt előre megkaptuk. Az osztályterme a másodikon van, a folyosó vége előtti utolsó ajtó, balra. De most még megmutatom, kéren jegyezze meg az utat. - mondta, majd felállt. - Mivel ez egy hat osztályos gimnázium, az osztálytársai már ismerik egymást. Szerintem hamar be fog illeszkedni.... - egész addig magyarázott, amíg meg nem álltunk az ajtó előtt. - Mivel már elment az óra fele, beszélek az osztályfőmökével, hoyg ne írja be késésnek. - a mondata végeztével szó nélkül benyitott. Mindenki szó nélkül haptákba vágta magát. Hát, elég kemény iskola az biztos.

- Áh, már vártuk magukat. - szólalt meg egy ránézésre 26 éves nő. Le kell szoknom az emberek korának kitalálásával! - Köszönöm, hogy felkísérte az új tanulót.

- Csak szólni akartam, hogy ne írja be későnek - felelt az igazgatónő, majd körbenézett. - Malik, figyelni foglak! - ezután szó nélkül kiment.

- Bonnie, igaz? - kérdezte az ofő. Bólogattam. - Gyere, mutatkozz be! - nézett rám kedvesen.

- Hát jó. - motyogtam kelletlenül, és a tábla elé sétáltam. - Sziasztok, Bonnie Richardson vagyok, Los Angelesből költöztem ide a nyáron, miután a bátyám megkapta a tanári állását. Ennyi.

- Remek. Én Julia Mayer vagyok, az osztályfőnököd. Remélem hamar beilleszkedsz. Oda ülj! - mutatott az utolsó helyre, ami az utolsó padban volt, Malik mellett. Szuper. Fapofával sétáltam mellé.

- Zayn - nyújtott kezet. A lányok irigykedve néztek rám. De miért? Szerintem nem nagy szám.

- Bonnie - feleltem, majd a tenyerébe csúsztattam az enyémet, és megráztuk.